Már 5 éve dolgozom lassan egy budapesti kórházban,szeretem a munkámat az embereket és hiába "gálya" munka tele problémával szavakba sem tudom önteni amikor az ember segít akár csak egy jó szóval vagy mozdulattal és egy nézés vagy köszönöm többet ér mindennél.Itt nincsenek karácsonyok,ünnepek,hétvégék mindig szükség van ránk minden hiába,de szeretjük és nem adnánk fel sosem Én legalábbis nem.Pedig nehéz rengeteg buktatója van ennek a munkának én vagyok a legalsó szinten a "rangok" között úgy szólván.Nem is ez a lényeg.

Tavaly nyáron történt velem egy mondjuk úgy nekem nagy törés az életemben,de akkor még fogalmam sem volt róla milyen problémákkal is fog ez járni és mit is hoz ki az emberből.Fogjuk rá a nyarat átvészeltem viszonylag normálisan,de egy idő után be kellett vallanom ha másnak nem is,de magamnak nagyon nincsenek rendben a dolgaim ez akkor kezdődött amikor egy szép hajnalon munkába menet elkapott egy pánik roham oly annyira,hogy nem mertem kimenni a lépcsőházba mert hallottam,hogy emberek jönnek mennek ami egy tök normális dolog egy hétköznapi hajnalon.Hát elindultam egészségügyi dolgozóként a másik oldalra betegnek.A szokásos menetrend háziorvos aki tovább utal ahova kell ( ideg-gondozó ) természetesen vagy 2 hónap volt az időpont.Bementem diagnosztizáltak és persze felírtak egy két gyógyszert amitől jobban is éreztem magam,de idő kellett hozzá,hogy megszokja a szervezetem és innentől megpecsételődött úgy mond a munkám és az életem amit nem gondoltam volna tanult szakmabeli emberek közt....